Szerelem, mint terrorcselekmény

 A bűncselekmény elkövetését az Érzelem nevű terrorcsoport vállalja magára. Lapzártáig megszereztük a teljes forgatókönyv rendezői változatát.


   A terrorista simán feljut az Élet nevű Boeing 2012-es típusú emberiség méretű gépére. Az átvilágító rendszer nem veszi észre azt a hatalmas mennyiségű mérgező anyagot, melyet pokolgépként készül szétrobbantani az emberek szervezetében. Szépen becsomagolva csodálatos szavakba, finom érintésekbe, és holnapokat kecsegtető ígéretekbe viszi fel az utastérbe kézipoggyászában. A biztonsági kamerák sem figyelnek fel semmilyen különleges viselkedésre. Az új, álmosoly felismerő rendszer elfüstöl küzdésében, de nem talál semmi jelenteni valót.
A tökéletes álca...
Az emberek békésen ülnek le mellé, és utaznak vele hosszú éveket. Senkinek nem kérdéses, hogy egy tisztességes utas ül-e mellette vagy sem. Aztán mikor már teljesen beilleszkedett lecsap. Alattomosan
ontja mérgét. Célja: a teljes megsemmísités. Ennek érdekében mindent bevet. Nincs az az erős önvédelmi rendszer, mely ezen anyagnak ellen tudna állni. Átmarja magát a múlt sérelmei okozta közönyön, az
élettől való elhidegülésen és a fájdalmakból felépített védvonalon is. Ha esetleg mégis kisebb akadályba ütközik, akkor előveszi titkos fegyverét, az úgynevezett 'kivert kutya' tekintetet. És megfogott mindenkit... a vég a küszöbön áll. Nincs vissza út. Senki nem menekülhet.
A méreganyag elleni ellenszert sajnos még nem sikerült kidolgozniuk tudósainknak. De van egy jó hírünk is... elképzelhető egyes megfertőzött betegeknél, hogy az esetlegesen előforduló életfogytiglani károsodást a "BOLDOGSÁG" nevű gyógyszerrel lehet életvitelszerűen elviselhetővé tenni. Abban az esetben ha jó orvos
mellett betegszünk le.

A csúnyák sorsa

Nekünk csúnyáknak mindig okosnak kell lennünk. Hogy a szépek mellett valahogy mi is érvényesülni tudjunk. A szépeknek elég csak szépnek lenni. És máris kellenek. Bármire, bárhol, bárkinek. Még ha nem is értenek semmihez. Még ha ez hamar ki is derül. 

Senkit nem érdekel a belső szépség, ha mellettem egy D-kosár pislákol művészileg ívelt szemöldöke alatt két 'naiv' kék szemével, s Barbie mosolya fölé mázolt Marilyn pöttyel.

Amíg meg nem szólal, addig kell mindenkinek. Persze, mert a plázaintelligencia nem mindig látszik egyből a szolibarna arcbőrbe ölelt csillogó tekintetben. 

Nekünk csúnyáknak mindent tudnunk kell. És mindent sokkal jobban, mint a szépeknek.

A szépeknek csak megszületni volt nehéz...

                                                               ...igazából az sem nekik volt nehéz!

De én nem akarok ideig-óráig 'szükség 'szép lenni. Én jó vagyok így csúnyának. Sosem múló tudásvággyal. Mintha genetikai kódolás lenne bennem a csúnyák sorsa.

lélekszilánkok

Csak néhány ember van, akinek igazán meg akarok felelni. Meg mutatni, hogy 'nézd, én képes vagyok rá!' Hogy a szemében egy kis büszke dicséretet láthassak...
Én választottam ki őket erre a posztra. Én emeltem őket erre a piedesztárra. Nem ők címerezték fel magukat... Én voltam!
Mintha egy szülőképet választanék bennük...mert azt szeretném... Mert a szülői dícséret előre visz!
S mikor nem sikerül megfelelnem NEKIK, bennem meghalok. Elsüllyedek egy langyos mocsárban és megkövezem magam...
Egy-egy is elég... De mikor rögtön kettő... rossz érzés, hogy csalódniuk kell bennem. Mert nem tettem meg mindent... MERT MEGINT NEM TETTEM MEG MINDENT HOGY NE ÍGY LEGYEN!
Most egy picit megvetem magam...ami közben ők még nagyobbra nőnek a szememben.
Hiszen a sohse volt szülői dícséret értékét, a 'kiválasztottszülők' szemrehányása még jobban emeli.
Csalódtam magamban, mert csalódást okoztam két olyan embernek, akiknek mindennél jobban szeretnék megfelelni.
Akik, még ha nem is tudják, jelenleg életem legfontosabb résztvevői. 

hazudj, ha tudsz

Önmagad védelmében megpróbálni nem szeretni valakit, akit minden porcikáddal szeretsz, megterhelő. Lelkileg elfáradsz benne, és már a tested sem működik úgy, ahogy kellene.

Egyetlen megoldást találva az emlékekben kezdünk kutatni, keresni a rosszat, hogy 'könnyebb' legyen. Csak a nagy keresésben szembe jönnek a jó élmények is. Melyek vasököllel csapnak mellkason. És szétfeszítő fájdalommal adják tudtodra. NINCS TÖBBÉ!!! És jön egy hang, illat, vagy egy szó kihallva az aluljáró zajából... A maraton lefutásának megterhelésével tenném egyenlővé azt a súlyt mely ilyenkor az emberre telepszik. És nem! Ez nem múlik el. Csak idővel kevesebbszer jön elő, de érzésre megmarad. Ahogy nem lehet csettintésre szeretni, úgy rajtpisztoly dörrenésre nem lehet soha nem is létezetté tenni az érzést. Pedig... jóval egyszerűbb lenne továbblépni. De addig is amíg valamelyik tudós fel nem fedezi azt a genetikai érzelem kapcsolót, egész nap hazudunk tovább magunknak, hogy egyszer jobb lesz, majdnem minden alkalommal sikeresen fojtjuk vissza a gyomrunkból feltörő fojtó sírást, tökéletes maszkot készítünk magunkra, rohadt erősek vagyunk mindenki előtt, úgy teszünk mintha nem számítana, elő erőltetjük a rossz élményeket, és dohogva azt hazudjuk gyűlöljük... Majd otthon éjjel remegve zokogunk a szőnyegen összegyűrődve, mert az éj csendjében már nem tudunk magunknak hazudni.

Felhők

Olykor úgy megyünk el egymás mellett, mint a felhők. Az önös 'énteljesség' és 'énnagyságunk' makacssága nem enged egymással szemben. Pedig mindannyian belátjuk, hogy egymagunkban egyáltalán nem vagyunk teljesek. Ideig-óráig talán. De a társ naggyá tesz. Egyedül lehetünk duzzadozó esőfelhők, olykor erősebb, de leginkább csak egy enyhe tavaszi esőt hozhatunk. Az igazi, robbanó viharhoz kell egy társ. Hogy kiteljesedjünk az égen. Hogy valóban nagyok lehessünk.

Mi mégis elengedjük egymást... elmegyünk egymás mellett. Pedig a vágy ott van bennünk. Csak túl makacsok vagyunk, hogy megragadjuk egymást, és azt mondjuk: azt akarom, hogy gyere velem.

Minden énindividumunk a másikban él, mi mégis azt hisszük egymagunkban is teljesek vagyunk. Pedig a napban elveszni sokkal jobb együtt.

Hiszen... "Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben. Nem szállhatunk, csak mind a ketten. Szívverésnyire pontos együtemben."

Csend

A csend...kínoz, széthasít belül,

mint a bánat mely néha pihenni leül

a szívemre, s fájón nyom a terhe…

… hogy, még nem megy semerre.

Ajkamról a lecsókolt jóság

görbül le, s a tükörben már

nem időz szürke tekintetem.

Magamra nem ismerek úgysem.

Hisz csak szemedben látnám

lágy lelkem lángos lobogását,

s suttogó szavaidban helyem…

Mert a világban nélküle nem lelem…

Csak, mint egy hazátlan koldus

vergődöm bejárt utamon, s

a céltalanná váló holnapok

fogja egyedül… én vagyok.

Mellkasom szorít, szétszakad…

benne a kínzó remény ’ élni hagy’…

És szenvedek! Szenvedek tovább,

mert nem érdemlem a feloldozást.

Heureuse Nouvelle Année

már csak pár perc. tényleg csak pár perc. és vége ennek az évnek. mintha egy dohos vizes kabátot dobnék le magamról. pedig nem is történik semmi, csupán más számot vésünk az ezresek mögé... ahogy tavaly írtam... mégis remélem a következő év más lesz. nem csodát várok, nem azt, hogy jövőre minden flottul menjen, és csak sikerek vessék rám magukat, csupán annyit, hogy ez az év elmúljon, és ami jön az adjon esélyt az elképzeléseim megvalósításának legalább közelébe érnem. az idei, tavalyi, tavalyelőtti...és sok-sok azelőtti évek vágyai, álmai még mindig csak az ablakban...



...de minden fogadalom nélkül, minden kőbevésett-magamnak tett ígéret nélkül legalább még mindig látom magam előtt mindet. legalább tudom mennyire fontosak...
ez az év rengeteg változást hozott. és még mindig utálom a változásokat. de túl vagyok rajta. az új nem mindig rossz. csak nem a megszokott. sőt! az új lehet jó is! ahogy ez az év ezt is megmutatta. szóval szeretem ezt az újat ami most körül vesz. Szeretem! most nagy lelkesedéssel várom az új évet. mert rengeteg álmom van amit szeretnék valóra váltani.




tehát ismét feladás nélkül lépek tovább. jövőre ugyanitt.

Sikeres Új Évet kívánok!

képtelenül a képekkel

Mennyire jó dolog életünk fontos mozzanatait lefotózni. Egy nyaralást, szülinapot vagy egész egyszerűen egy nem hétköznapi hétköznapot. Melyeket évek múltán olyan jó elővenni, nézegetni, vagy aktuálisan kitenni falra, polcra, asztalra. Hogy lássuk minden lépésünkben, mind maga az emléktől és mind az állandó látványtól is belénk égnek, így ha hasonló élményben van részünk az fog a fejünkben megjelenni...az a kép az asztalon, az a pillanat. Kitörölhetetlen. Nem csak a bennünk élő emlékek, hanem azok a képek is segítenek picit ott lenni még.
Kapocs. Egy bonthatatlan kapocs, mert amíg a kép látható, addig a történés rajta ugyanaz. Még ha a körülmények már régen meg is változtak.

Olykor borzasztóan nehéz eltenni egy-egy képet. Mert az a bizonyos szál... még ott tart... picit talán olyan, mint egy szakadék szélén lógva egy fűszálba kapaszkodva hinni a menekülésben. És néha... néha annyira kapaszkodunk értelmetlenül abba az átkozott fűszálba, hogy nem vesszük észre a kezet, melyet nyújtanak nekünk, hogy felsegítsenek a szakadékból. Hatalmas emléksóvárgásunkban megbántjuk, egy fűszál lehetetlen ereje alá degradáljuk a valós-erős kéznyújtást.

Mert ragaszkodunk. Pedig a tegnapok csak múlnak, akár van róluk kép akár nincs... néha érdemes lenne elképzelni egy-egy képet a fejünkben a jövőből, átgondolni, minden pixelét egyesével számba venni, és átválogatni a régi képeket, helyet csinálni az újaknak, nem törölni a merevlemezt csak elrakni, egy tegnapi mappába. Hogy lehetőségünk legyen új fotókat készíteni... hogy lehetőségünk legyen megtudni, elég erős e az a kéz ami a holnapból nyúl felénk. Elég valóságos e egy holnapi fotónak...

...uncharted...

mert nem érdemlem meg

Mindig, bármiről is volt szó, azt mondtad nekem, nem érdemlem meg.

Nem kaptam, nem simogattál, nem csókoltál, nem hívtál, nem jöttél velem, hozzám, nem vittél magaddal, velem nem számoltál, rám nem gondoltál, nem szerettél.Mert "NEM ÉRDEMLED MEG."

És ha az embernek valamit sokszor mondanak egy idő után elhiszi, hogy az tényleg úgy van. Picivel több mint egy egész évtized épp elég is volt erre. És csakugyan, mostanra tudatosult bennem, valóban nem érdemeltem meg.

Azt, hogy így bánj velem. Hogy el kelljen viselnem a hozzámállásod. Hogy rendre én hajtsak fejet és újra belemenjek az ócska játékodba amiben csak neked voltak kiváltságaid, és csak nekem voltak szabályok amikhez tartanom kellett magam.

Most én mondom, ezt tényleg nem érdemeltem meg.

És már azt érzem, hogy Te nem érdemeltél meg engem.

nyusziünnep

boldog nyuszit mindenkinek

Restart

Néha kell egy éles hátraarc, ahhoz, hogy tovább mehessünk. Hogy a magunk elé tűzött célokhoz közelebb kerülhessünk. Olykor vissza kell lépnünk, mert a nagy igyekezetben talán célt téveszthetünk, és/vagy egyszerűen elsétálunk a „helyes irány”-t jelző tábla mellett.

Visszalépni fáj. Olyan mint rekord után a világ legcsúfabb eredményét hozni. És nem mások szemében látva, hanem saját magamban.

De újra kezdeni, rá jönni, hogy az út amelyen járunk nem jó. Talán újra kezdeni mindent a legaljáról… nem feladás. Csupán erőgyűjtés. Új erő, talán új szemlélet.

Meg kell tanulni úgy élni, hogy ha pofára estünk, nem történt semmi. Hogy kezelni tudjuk, hogy azért esünk el, hogy a földön megpihenjünk egy picit, hogy legyen erőnk újra felállni, és újra menni tovább. Még ha elő is fordul, hogy azt érezzük kevesek vagyunk hozzá. Hogy egyedül nem megy. És nem akarunk már felállni.

Lehet, hogy ehhez néha a figyelmetlenségünk miatt egy koszos, langyos tócsába kell toccsannunk. De a víz felébreszt és ad elég indulatot, hogy felálljunk.

Hátat fordítani mindannak amin eddig munkálkodtam, amit kiharcoltam magamnak, nem könnyű döntés. Visszasétálni egy régen nem látott rajtkőhöz, vérig felforgató küzdelem önmagammal. De a további rekord/ok érdekében el kell fogadni, hogy néha újra kell kezdeni. Az egészet. A bezárult ajtó mellett meg kell látni azt a tágra nyílt ablakot melyen át lehet nézni. És látni lehet, hogy a nap holnap is fel fog kelni.

És akkor talán már nekünk.

Я был бы ваш маленький красный поезд

Kimosott plüss nyuszi vagyok... az egyik gombszemem a mosógépben maradt.

Amit szeretnék, azt nem lehet. Amit nem szeretnék, azt kötelező.

Aki nekem kell, annak nem kellek. Akinek kellek, az nekem nem kell.

Amit kibírhatatlannak érzek, azt túlélem. Amit elviselhetőnek ítélek, abba beleroskadok.

Amit megtennék, azt nem tudom. Amit nem tennék meg, arra minden lehetőségem meg van.

ennyi

hogy vagy?

mint az az ember aki 13 napja, -7 fokban áll ugyanabban a buszmegállóban és várja, hogy megérkezzen a busz.
közben több busz is jön, de egyik sem abba az irányba megy amerre ő. és minden alkalommal meredten nézi a számot....de az nem jön...
vagy mint az a kutya, akit be dobtak egy kerítésen. és ő azóta mozdulatlanul ül és a lécek között nézi az utca forgatagát. várja, hogy megérezze azt az illatot, meghallja azt a hangot.
nem mozdul, csak vár...

majd

majd holnap...

Ha már farsang, beszéljünk a maszkokról

Mindannyian maszkot viselünk. Az egész életünk során különböző féléket, színűeket és méretűeket, különböző időintervallumokig. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vagyunk őszinték. Gondoljunk csak bele a színházi maszkokba, azokon is végtelen és őszinte a mosoly illetve a lekerekített szájszél, csak nem mindig ugyanaz a színész viseli.

Sokszor kapjuk meg ismerőseinktől, barátainktól adott esetben kedvesünktől, hogy „nem olyan vagy már, mint mikor megismertelek.”

Hiszen, hogy lehetnénk ugyanazok?!

Egy kapcsolat elején (bármilyen emberi kapcsolat) mindenki felveszi a legszebb, legjobb énjének álarcát, ami idővel hozzá kopik a másik félhez, s utána egy másféle álarcot húzunk magunkra. Az illető által egy másik énünk másik álarca kerül ránk. Általa mások leszünk. Ez nem feltétlenül rossz, de már ezek miatt sem lehetünk ugyanazok mint annak előtte.

Az elején megszeretjük azt aki velünk szemben áll, álarc ide vagy oda. Aztán szeretjük azt is akiről már lekopott az első napok maszkja. Aztán megszokjuk. Majd valahogy, valamiért azt akarjuk, hogy ez a megszokás ne legyen megszokás, hanem újra azt a zsizsergő, bizsergető elsőnapok hangulatát érezzük. De nyilván ez lehetetlen. Hiszen tudom, hogy mit szeret, mi hozza ki a sodrából, mitől válik izgatottá és mi az ami meglepetéssel hat rá, és persze vica versa. Ez persze nem baj. Mert attól tudlak szeretni őszintén, hogy őszintén ismerlek téged. És attól vagy te az én kedvesem, barátom mert a társaságodban az tudok lenni aki belül vagyok az én és a te maszkoddal.

Mégis miért lesz ez unalmas?! Miért akarjuk, hogy ugyanaz legyen akit megismertünk, hogy ne változzon meg, és mindezt úgy, hogy mi magunk formáljuk őt a saját magunk alakításával?!

Pedig önmagunkon is tudjuk, hogy nem tudunk ugyanazok lenni akik hetekkel, hónapokkal vagy éppen hosszú évekkel ez előtt voltunk. Mert változunk, változunk magunkban-magunktól, felnövünk, vagy éppen ellenállunk a felnőtté válásnak, változunk a mindennapokkal, és változunk egymástól, a közvetlen környezetünk akár percről percre változtat minket.

Én nem tudok az lenni aki pár évvel ezelőtt voltam. És ez miattad van. Miattad, a tőled kapott az általad rám húzott új és új maszkok miatt nem tudok az lenni. De mindazonáltal, hogy változok veled, általad, melletted az a személy aki akkor voltam ugyanúgy bennem van, csak tapasztalt, megélte a tegnapot, és igen változott, nem megváltozott csak változott, ettől függetlenül létezett, és nem megszűnt lenni hanem ’felnőtt, - hozzád, - melléd, felnőtt a te maszkodhoz illeni.

Megpecsételtek!

Mégpedig a Kreatív blogger díjjal.
A büszkeségen és örömujjongáson túl ez komoly feladatot is bíz rám a jövőre nézvést!
Szám szerint 8-at. Hetet a díj átadásakor kaptam a díjazómtól, mégpedig ezeket:

1. Köszönd meg akitől kaptad
2. Tedd ki a logót a blogodra
3. Linkeld be akitől kaptad
4. Add tovább további hét blogosnak
5. Linkeld be őket
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket
7. Árulj el magadról hét dolgot

egyet pedig mindezenáltal vettem magamra. Ami nem más, mint az, hogy ugyanígy végezzem tevékenységem ahogy eddig, mert mint látjuk, ha már egy embernek tetszik amit csinálunk, nem hiábavaló a munkánk.

Nos hát, haladjunk szépen sorban.

Mély és őszinte köszönet a Skiccek oldal tulajdonosának Járási Istvánnak aki rajzos, cirkálmányos gondolataival lopta magát szívembe.

És akikek én értékelek úgy, hogy érdemes erre a díjra:
Elsőnek szerelmetes angyalkám, Ágicca és a felületileg oly sokszor változó, mégis gondolatvilágában mindig megmaradó agimvilaga névre hallgató blogja, a rendre elgondolkoztató kérdéseivel.

Akit jó Kiskrampuszom követ érdekes és megragadó írásaival a faodú mélyéről

Egy viszonylag, s remélem, hogy csak még, de ismeretlen ismerős Fülöp Anna, aki azon túl, hogy szívemcsücske egyetemre jár, azzal vívta ki a most már állandó figyelmem, hogy nincs ami eltérítse a saját maga által kijelölt ösvényről és csakazértis véghez viszi terveit. :)

Fülöp Kata, akit szintén még az igazábólismeretlen kategóriámba sorolhatok, viszont mégsem, hiszen blogja hasábjain már beleláttam életébe, s akit már az én díjazóm is megajándékozott ezzel a kitüntetéssel, de mintegy ennek megerősítése céljából én is szeretném megtisztelni vele. Hiszen kétnyelvű, német-magyar blogja a Gyerekesírások-Kinderieren számomra fantasztikus. Melyet előzetes engedélyével németóráimon már sikerrel használok a diákjaim okítására. :D

További egyik kedvenc időtöltésem, a fotózás rabjaként folyamatos vágyat érzek új ismeretek elsajátítására, így egyik nemolyrégi internetlapozgatásaim során bukkantam Csikós Gábor blogjára, ahol magasfokú hozzáértéssel és sokéves tapasztalattal kattintgat az olvasóknak, mint egy Terepszemlét tartva a világban. Hogy láthassuk amit ő lát.


Mivel más blogot nem látogatok mostanában Csibike zárja a soromat, és ezáltal szabadon maradt egy díjam, amit szépen felhelyezek a polcomra és amint eljön a megfelelő alkalom és személy/blog azonnal kiosztásra kerül.
Nos, Csibike. A pöttyök és a gyöngyök. És a gyöngyök és a pöttyök. Egész egyszerűen tetszik amit, és ahogy. Ja és az, hogy tudja, hogy nemnormális, de bátran vállalja. ;)


Ezzel teljesedett az 1,2,3,4,5,6 pontban foglalt feladatok sora.
Most megyek mindenkihez és jól megmondom a magammét. :)

És hét titok rólam?! hát, én olyan titkos vagyok mint az a bizonyos hétpecsétes.
De azért megpróbálom.

1.
kiskoromban óriási balhét csináltam mikor öcsémnek elmondták, hogy a mikulás nem létezik.
2.
nem hiszek senkiben és semmiben.
3.
imádom a motorokat hallgatni, és a benzin ILLATÁT szagolni
4.
nem tudok felejteni
5.
nincs képességem megbocsátani
6.
néha gyűlölöm az őszinteségem
7.
néha valaki más szeretnék lenni

mertcsakmertszeretemígyegyütt

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát-akkor sincsen vége.

/Ady Endre Akkor sincsen vége/

És mégis van az emberekben jó akarat

A napokban a metrón utaztam. A Népstadionnál/Stadionoknál felszállt egy öreg bácsika. Valószínűleg az utcán árult virágokat, mert sok apró csokor volt a kezében. Leült az egyik ajtóhoz közel eső székre, és nézett végig ráncrabságban szemeivel az embereken. Mély szomorúság és fáradtság volt a tekintetében.

Az egyik, vele szemben ülő idősebb nő elkezdett kotorászni a táskájában, és némi apró pénzt vitt oda neki. Ezt látva a mellette ülő utas is ugyanígy tett. Én is. Aztán a negyedik, ötödik…és így tovább. Körülbelül úgy 15-20-an ülhettünk ebben a kocsiban, de mire a Blahához értünk szinte mindenkinek a tárcájából előkerült pár mellőzhető forint.

Engem is meglepett ez az egész dolog. A bácsit még inkább. Nem győzködött köszönetet mondani.

Elcsomagolta a kis táskájába a kapott vagyont, majd ült tovább hatalmas súlyos csomagokkal a lelkében, de a szemében már nem azt az életfáradt nyomorúságot láttam mint akkor amikor felszállt, hanem azt, hogy „És mégis van az emberekben jó akarat.”